Takács Csaba beszéde az RMDSZ alakulásának 30. Évfordulós ünnepségén

2020.01.19. | Ünnep
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


Takács Csaba beszéde az RMDSZ alakulásának 30. Évfordulós ünnepségén

Tisztelt Ünneplő Közösség! Kedves Útitársaim!

Néhány nappal ezelőtt, Porcsalmi Bálint ügyvezető elnök úr megkérdezte: szóltak-e már, hogy ezen a rendezvényen az egyik felszólaló én leszek? Mondtam, hogy a meghívót megkaptam, de erről nem volt tudomásom. És mit vártok tőlem, kérdeztem, a megtisztelő felkérés súlyának zavarában.

‒ Jaj, hát semmit pontosabban, de az elnök úr – mármint én – ott volt a kezdetek kezdetén, a rendszerváltás eseményein, meg az RMDSZ Hunyad megyei alapítói között, az akkori országban, RMDSZ-ben zajló történésekben… stb.… Meg, persze… ‒ egészítette ki ‒ ügyvezető elnöke is volt a Szövetségnek.

Volt tehát miből választanom.

Az elmúlt hét az emlékek felidézésével telt el, hogy ennek a felkérésnek eleget tudjak tenni. Könyvek, kiadványok, dokumentumok, személyes feljegyzések, az akkori eseményeket felidéző újságcikkek sokaságán keresztül éltem át újra ezt a harminc évet. Talán furcsán hangzik, hogy harminc év után még mindig bele tudom magam élni abba a hangulatba, amely az erdélyi, romániai magyar közösséget 1989 decemberében áthatotta. A szabadság eufóriájából erőt merítve, magyar a magyarral egymásra találva, kitört a kommunizmus elnemzettelenítő markából, és cselekedett, létrehozva száz meg száz településen, de ugyanegy akaratból, azokat a helyi szervezeteket amelyek – ha nevükben még nem is mindenhol voltak azonosak, de majd mindegyikük magában hordozott három elemet: magyar, demokrata és szövetség.

Mindenhol ugyanazt akartuk: otthont a hazában, a szülőföldön való megmaradást nemzeti jogaink kiteljesedésével, békében élni a többségi román nemzettel, egy demokratikus Romániában.

Szervezetek sokasága megyei, területi alakot öltve szövetkeztek, majd a szervezetalapítók, közös elhatározásra jutva, néhány napon belül létrehozták az egységes Romániai Magyar Demokrata Szövetséget. Így alakultunk meg százezrek akaratából és részvételével. A gyakori másfajta elmélet, a már rég kitervelt előszervezési munka stb. ‒ kitaláció. A harmincadik évét betöltő RMDSZ-ről mindenekelőtt megállapítható, hogy olyan szervezet jött létre, és remélem ma is olyan, amely a romániai magyar nemzeti közösség legnagyobb fórumává nőtte ki magát. Olyan fórummá, amelyben évtizedeken át különböző politikai irányzatok, ideológiák, eszmék, törekvések csaptak össze, sokszor, keresve az utat, a megoldásokat azért, hogy az erdélyi magyar közösség hetven év után talpra álljon, kiegyenesedjen, és az elmúlt évszázadok értékeiből erőt merítve, a jelen körülményei között ‒ jövőt építsen. Hogy ez mennyire igaz, bizonyítja az alig megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek az első nagy eseménye, az 1990. április 21‒22-én megtartott kongresszusa. Ott fektettük le az alapokat. Erre építünk azóta is. És milyen körülmények között!

Hadd idézzek három rövid markáns gondolatot, amelyek akkor, a kongresszus után, a sajtóban megfogalmazódtak. Egyet váradról, egyet Háromszékről, egyet Budapestről. 

A nagyváradi főszerkesztő így fogalmazott az első kongresszust követő kiadványában: „Ez volt az a két nap, amikor a huszonöt esztendős rémálomból ébredezni kezdő Holnap városa oly hosszú idő után végre ismét a nagyvilág érdeklődésének fókuszpontjába került. Európa legnagyobb kisebbségének okos kompromisszumkészsége, józan egymásra figyelése, Bethlen Gábor élni akarása nyert ismételten kifejezést 1990. április 21‒22-én. Az a jellegzetes transzilván összeszedés, amely a történelem követelményeit, az idő markának szorítását soha figyelmen kívül nem hagyva, mindig egyetlen koherens erővé tudta összekovácsolni az erdélyi tájak legkülönfélébb világnézetű embereit, a közös jelszó, az »otthont a hazában« érdekében.” 

A Sepsiszentgyörgyön 1990. április 26-án megjelent Háromszék napilap Váradi erősség című cikkéből idézek: „Nos, erőt felmutató és bennünket erősítő kongresszus volt ez. Nagy összecsapásokkal, hangos szókimondásokkal, de egyetértésekkel is, de egymás közt, bent a teremben, s erős fegyveres védelmi gyűrűvel körülfogva, az útszélek sorfalai között utat mutatva.” 

A Budapesten megjelenő Beszélő 16. számában Nagyváradi fordulat cím alatt megjelenő írásában Tamás Gáspár Miklós így fogalmazott: „Bethlen Gábor utódai ezúttal is bölcseknek bizonyultak. Mindeközben a Vátra a legnagyobb lélekszámú romániai mozgalom. A veszedelmek nem múltak el. De a kongresszus méltósága, vitákban kiforrott egysége, józansága, nyitottsága példamutató, irigylésre méltó, csodálatos: az erdélyi magyaroktól mi is tanulhatunk. A legtöbb küldött elégedetlen volt ‒ én Pestre gondoltam, szégyenkeztem, és büszke voltam.”

Talán egy kicsit előre is szaladtam a történelmi időrendiséggel, hiszen a szabadság megélt valóságáig, ebben az országban, alig tíz nappal azelőtt, hogy az RMDSZ megalakult, még a kommunista diktatúra tombolt. Olyan kommunista diktatúra, amely konok kitartással, Európa utolsó szocialista államaként próbált talpon maradni. Románia lakossága egyike volt a legelnyomottabbaknak a népek sorában. Nekünk, magyaroknak az elnyomásból is több jutott. Azelőtt volt egy Trianon, s mintha ez nem lett volna elég, aztán egy diktatúra. Hetven év megpróbáltatás Erdély magyar népének. Küzdött, szenvedett, átélt, és próbálta túlélni mindezt. Akkor a Szabad Európa Rádión, a Kossuth Rádión keresztül éltük meg más népek szabadságért folytatott harcát. Boldogsággal töltött el saját nyomorunkban, ha egy nép felszabadult, és kezébe vette sorsát. Büszkék voltunk, hogy Magyarország itt is élen járt, kijavíthatatlan lyukat ütve a diktatúrák berlini falába.

Talán csak reménykedtünk, de alig hittük (lehet, ezt mások nem így élték meg), hogy a közeljövőben Romániában is szabadság lesz. Alig volt jele annak, hogy létezik, léteznek olyan erők, mint Lengyelországban, Magyarországon vagy akár Csehszlovákiában, amelyek a rendszerváltásra képesek lesznek. Mígnem arra ébredtünk, hogy Temesváron zavargások vannak, és meggyúlt a forradalom szikrája.

Magyarok és románok torkából felszabadult a beléjük fojtott szó: „Szabadságot!” és „Le a kommunizmussal!”-t skandáló tömeg ment ki az utcákra. És lőttek rájuk Temesváron, majd Bukarestben és Kolozsváron, Szebenben és megannyi helyen, ránk pedig Vajdahunyadon. Miért idézem ezt? Hiszen ismertek ezek az események, mindenki látta őket, sokan az itt jelenlévők közül részt is vettek bennük.

Határozottan állítom, hogy az események felidézése során ezt ismételni kell, évről évre. Mert amit az utcára vonulók 3-4 napon át tettek, az igaz volt. Igazi népfelkelés volt, Temesváron, Bukarestben és így tovább. A szabadságért sokan meghaltak ebben az országban, románok és magyarok is. Ha nem ismételjük, talán azt is elhitetik velünk, hogy a népfelkelést nem a szabadság iránti vágy és a kommunistaellenesség motiválta, hanem a népet az utcákra ilyen-olyan láthatatlan erők lökdösték ki. A ködösítés már december 23-án elindult. Tapasztalt elvtársak már akkor felismerték és átszervezték az egészet, tartva attól, hogy az ország sorsának irányítását a kommunista diktatúrát megdöntő, az utcára vonulók sorából kikerült legitim erőkké vált személyek vehetnék át, és azok a hatalmat demokratikus eszközökkel gyakorolhatnák. Talán azt akarták elérni, hogy az ország népe soha és semmikor ne gondoljon arra: képes kezébe venni sorsát, és saját akaratából, a jövőben is, bármikor, fellázadhat, ha szabadságától megfosztva, megalázva érzi magát.

Románia olyanná vált karácsony tájékán, mint egy óriási színpadon élőben közvetített farsangi bál. Kezdődött azzal, hogy jobb híján a bálanyák beengedték a fedetlen arcokat is, hadd érezzék azt, hogy ők is mulathatnak. Mi volt 89 decemberében? Ki tudja? Forradalom? Puccs? Szabadságharc? Hol ez, hol az. Harminc év alatt kaptunk-e pontos, cáfolhatatlan válaszokat? Volt ez minden és a mindenkié. Magyaroké, románoké, a szabadságért harcolóké és az azt túlélőké, és volt az álarc mögé bújt szervezőké egyaránt. Volt ott Dante, Bertold Brecht, Joyce és Kafka. Picasso galambja szállt magasba Chagall szétfolyó világában, és mi, akik hittünk a szabadság órájában akkor és harminc év után is, ott álltunk, úgy, mint a magányos cédrus A sikoly munchi képében. Az igazi forradalmárok lassan felocsúdtak. Januári tüntetések, Egyetem tér... és maradt a tiltakozás, majd a bányászjárásokkal kikényszerített visszavonulás. A temesvári nyilatkozat 8-as pontja az utolsó próbálkozás volt.

Százak és ezrek közül, akik részt vettek benne, akik tüntettek, akiket lőttek, illetve akik lőttek vagy lövettek, néhány nap múlva mind ott voltak a győztes forradalom nemzeti bálján. Amely azóta is tart. Maszkosok és a megtévesztett csupaszarcúak egymás vállát veregetve indultak el akkor az új rendszer kiteljesítése, a sajátos demokrácia útján. Sokan most is menetlenek ‒ akarva, akaratlanul.

Ahogy gondolataimat vetem papírra, mérem az időt, és észreveszem, hogy az RMDSZ harminc évét átölelni próbáló beszédemben csupán az első hónapok eseményei sokaságának néhány igazán meghatározó mozzanatát említettem. Nem is lehet, s talán nem is szükséges mindent felidézni, hiszen ‒ mint ahogyan már jeleztem ‒ rengeteg forrásanyag, kiadvány áll a kortársak és az utókor rendelkezésére, s ezt a harmincéves utat bárki végigjárhatja.

Mégsem hagyhatom ki ezen az évfordulós eseményen azt, ami a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek a közéleti és társadalmi szerepét, az említett sokszínűség jegyében, évtizedeken átnyúló jellegét meghatározza. Azt már mindenki tudja, sokszor említjük is, hogy az RMDSZ az egyetlen olyan politikai alakulat a román parlamentben, amely nevében, alapvető programpontjaiban, a kezdetek óta, tehát az első választásoktól napjainkig változatlan. Hogy melyek ezek, mindnyájan tudjuk. Románia alkotmánya sem nézne ki úgy, ahogyan kinéz, ha mi nem vagyunk ott. Részben ott is tudtunk érvényt szerezni programpontjainknak, és ez nemcsak az itt élő magyarok, de messzemenően az egész román társadalom javát is szolgálta és szolgálja. Kivívtuk a tiszteletet és a megbecsülést, mert úgy dolgoztunk, hogy a jogállam értékeit mindig szem előtt tartottuk. Mértékadó szereplőkké váltunk itthon és a nemzetközi fórumokon is. Kitörtünk az elszigeteltség ‒ számunkra még a márciusi események előtt kidolgozott ‒ diabolikus Vátra versus RMDSZ felállított csapdájából, és lépésről lépésre, kitartó munkával, érdekeinket, értékeinket soha fel nem adva, jutottunk el a Demokratikus Konvenció alapító tagságáig, a román demokratikus pártok társaságában.

Az Európa Tanácshoz intézett 1994-es memorandumunk révén, az RMDSZ-t figyelmet érdemlő szervezetté emeltük. Atlantában az akkori román kormányzattal már Jimmy Carter volt amerikai elnök védnöksége alatt, kormány‒RMDSZ szintű tárgyalásokon kerestük a kiutat a román‒magyar együttélés kérdésében. Kimondottan nehéz időszak volt az, hiszen a nacionalizmus, a visszarendeződés Marosvásárhelyt, Szatmárt idéző hangulata közepette, a román‒magyar viszony újabb mélypontját éltük. Megannyi eseményt, jogszabályt, törvényt említhetnék, amelyek ellenünk születtek, de csak a Mátyás-szobor kapcsán kialakult válsághelyzetet említem. Az RMDSZ jó szervezettségének, Bukarestben és Kolozsváron folytatott bölcs tárgyalásainak köszönhetően, történelmi egyházainkkal, civil szervezeteinkkel, a lakossággal összefogva és becsületesen helytállva, a tér átrendezését részben leállítva, sikerült e folyamatnak a legkockázatosabb részét is elkerülni: az újabb etnikai összeütközést.

A lassan Romániában is napirendre került demokratizálás igényének jegyében végül is lezártunk egy fejezetet.

A rendszerváltás megnyitotta a Magyarországgal való kapcsolatok új dimenzióját, de a más határon túli magyar szervezetekkel történő együttműködést is. Ebből mindig erőt merítettünk, erre figyelmet fordítottunk. Három mozzanatot említek: az Antal Józseffel, Magyarország néhai miniszterelnökével kötött együttműködési nyilatkozatot, a Románia és Magyarország közötti alapszerződés létrejöttében vállalt szerepünket, amellyel kapcsolatosan végül tartózkodó álláspontra jutottunk, és az RMDSZ kezdeményezésére létrejött első magyar‒magyar csúcsot 1996-ban, amely Magyar Állandó Értekezlet néven ma is működik.

Az 1996-os Romániai parlamenti választásokat követően az elszigeteltségből kormányzati tényezővé váltunk. A román társadalom és a nemzetközi közvélemény pontosan megértette, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség stabilitási tényező. Ezt támasztották alá az elfogadott dokumentumaink, kiáltványaink, a parlamentben benyújtott törvénytervezeteink, kongresszusaink és szövetségi képviselői tanácsüléseink döntései, a helyi RMDSZ-szervezeteinknek és önkormányzatainknak a nemzeti közösségünk, a közjó szolgálatában végzett munkája. Ezt az időszakot is civil- és szakmai szervezetekkel, fórumokkal, történelmi egyházainkkal együttműködve, az egész közösségért dolgozva éltük meg. 

Mi adta az erőt, a kitartást és a bizalmat? Nem titok: az egység. És mire épült az egység? Az is köztudott: a mérhetetlen szabadságvágyra és a nagyfokú szolidaritásra. Nem utolsósorban pedig arra, hogy a szövetségünkben a generációváltásnak helyet adtunk.

Szövetségünk erejét és kitartását elsősorban érdekvédelmi és közképviseleti jellege, a társadalomszervezési és a politikai képviseleti feladatok ellátására szabott felépítése, a területi szervezetek autonómiájára épülő szövetségi jellege, a döntéshozás alkalmazott mechanizmusai, a társszervezeti rendszere, 1993 után az önkormányzati modell kiépítése és hatékonysága, a parlamenti csoport, az önkormányzatok, az ifjúsági és civil szervezetek munkája, és nem utolsósorban a sokszínűsége adja. Még ha a törésvonalak ma már nem is annyira élesek, mint amilyenek annakidején, az öt- vagy tízéves RMDSZ-ben voltak, de fontos, hogy vannak, s hogy továbbra is megmaradjanak. Hogy az RMDSZ mennyire hatékony annak is függvénye, hogy az említett szervek és szervezetek milyen hatékonysággal végzik a munkájukat. Az előforduló érdekkülönbözőségek ellenére, a sokféleség mégis mindig egységbe szerveződik, és meggyőződésem szerint szövetségünknek innen származik az ereje.

És, hogy még mire épült a bizalom? A nemzeti érdekeink képviselete során bizonyított elhivatottságra. Arra, hogy aki szerepet vállal helyi vagy országos szinten, választott vagy kinevezett tisztségben, milyen mértékben, arányban tud egyensúlyt teremteni munkája során a köz- és a természetszerű személyi érdekek között. Az arányok fontosak, mert csak így lehet egyensúlyban tartani egy működő rendszert, amelynek fokmérője a közösség szervezet iránti bizalma. Hitelességünk nemcsak az eredményeinkben, hanem a rólunk alkotott képben is rejlik. Ezzel a kérdéssel 30 éven át meg kellett küzdenünk, ne veszítsük ezt szem elől a jövőben sem. Elég néhány negatív példa sorainkból, hogy ez a bizalom sérüljön.

Az előbbiekben az egységben maradásról és annak erejéről beszéltem. Tokay György néhai barátunkkal és kollégánkkal együtt, 1997-ben, a London School of Economics and Political Science, azaz a londoni gazdaság- és politikatudományi egyetem meghívásának eleget téve, szemináriumon kellett bemutatnunk szervezetünk szerepét Romániában, az interetnikus kapcsolatok helyzetét, a kockázati tényezőket és megoldásokat Jugoszlávia szomszédságában. Az egyik vacsorán, a bolgár származású, rendszerelméletet oktató Dr. Vesselin Dimitrov tanszékvezető professzor kérte: magyarázzuk meg azt a csodát, amelynek folytán egy ilyen szervezeti struktúra nem omlik össze, mint a kártyavár, olyan közegben, amelyben nagyfokú nemzeti kitettség és alig felcseperedő demokrácia veszi körül. Érveltünk ‒ hogy igen, ez lehetséges. A vacsorán természetesen jelen volt Söflin György, aki szintén ennek a katedrának volt a tanára. Akkori beszélgetésünk időpontjában az RMDSZ hétéves volt, azóta pedig 23 év telt el. És a mi szövetségünk máig állja a sarat. Üzenhetnénk tehát a tisztelt professzor úrnak, innen, Kolozsvárról, hogy még ma is vagyunk. Mert mindaz, amit a kezdetekben lefektettünk és végig gondoztunk, ma is működik, méghozzá sikeresen.

Akkor még nem tudtuk, de ma már elmondhatjuk, hogy a három évtized egysége annak is köszönhető, hogy a szervezeteink küldöttjei mindig bölcsen ráéreztek arra, hogy a szövetség élére kit kell megválasztaniuk, ki lesz képes elnöki tisztségben egy ilyen szervezetet vezetni. Domokos Géza, Markó Béla és Kelemen Hunor szövetségi elnököknek az RMDSZ harmincadik évfordulóján köszönetet kell mondanunk.

Végezetül bevallom Önöknek, hogy egy olyan emberben, erdélyi magyarban, aki az elmúlt három évtized eseményeinek számos esetben közvetlen részese volt, megelevenednek azok szereplői is. Kezdve azokkal, akik az erdélyi magyarok rendszerváltást követő szabadság-eufóriájából erőt merítve, az RMDSZ-t létrehozták. És folytatva mindazokkal, akik a területi szervezetek szintjétől az országos tisztségviselőkig, parlamentben, ügyvezető elnökségen, önkormányzatokban, civil szervezetekben, egyházakban helytállottak. Mindezekkel együtt, mindezek társaságában tehettem meg jómagam is ezt a harmincéves utat. A legmélyebb érzés pedig, amelyet ez bennem kiváltott, az a mérhetetlen tisztelet és megbecsülés útitársaim iránt. (Engedjék meg, hogy ide besoroljam családomat is.)

Ezen az úton, amelyet az erdélyi magyar közösség képviseletében megtett, az RMDSZ számos kihívással és küzdelemmel, nemkülönben megoldhatatlannak látszó feladatok sokaságával szembesült. És helytállt Erdélyért, nemzeti közösségünkért, a demokráciáért ebben az országban. A jövőre nézve ebből kell erőt merítenünk.

Isten éltesse a 30 éves RMDSZ-t. 

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.